andan A ped. alapjai kivonat

Pedagógia [szerkesztés]

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

Ugrás: navigáció, keresés

Tartalomjegyzék [elrejtés] 1 Tudományos felfogás 2 A neveléstudomány, pedagógia magyar művelői 3 Kritikai felfogás 4 Külső hivatkozások

Tudományos felfogás [szerkesztés]

A pedagógia görög eredetű, kettős értelemben használt komplex fogalom. Egyrészt a nevelés elmélete, neveléstudomány, másrészt a nevelés gyakorlati megvalósulása jelölésére szolgál. A pedagógia mint neveléstudomány vizsgálja azokat a folyamatokat, körülményeket és feltételeket, amelyek közreműködnek a nevelésben. Feltárja összefüggéseiket, törvényszerűségeiket, s ezek alapján meghatározza a nevelés célját, alapelveit és feladatrendszerét, azokat az eljárásokat, szabályokat és módszereket, amelyek biztosítják a nevelési alapelvek megvalósulását, a nevelési cél elérését. Feltárja a nevelés eszközrendszerét. Magában foglalja azokat a kérdéseket, amelyek a nevelés lehetőségével és szükségességével, tényezőivel, szervezeti formáival, intézményrendszerével függnek össze.
Másik jelentésében a pedagógia azonos a nevelés konkrét, gyakorlati folyamataival. Ilyen értelemben beszélhetünk pedagógiai elméletről és pedagógiai gyakorlatról, amelyek egymással szoros kölcsönhatásban vannak. A pedagógia figyelembe veszi a mindenkori társadalmi elvárásokat, a gazdasági, szociális, politikai, kulturális tényezőket a nevelés-tudományi kutatások további feladatainak meghatározásánál. A pedagógia fogalmának mai értelmezése fokozatosan alakult ki a nevelési gyakorlat és a pedagógiai gondolkodás történeti fejlődése során.
Maga a szó a görög paidagogosz szóból származik, jelentése: gyermekvezető. Így nevezték azt a rabszolgát, aki a gyermekeket iskolába kísérte, illetve akinek feladata volt a gyermek szellemi vezetése, azaz nevelése.
A pedagógia mai fogalmának kialakulásában már az ókortól kezdve jelentős szerepe volt a gyakorlatnak. A tudomány-jellegű pedagógia egyik első jeles képviselője Johann Friedrich Herbart, aki a nevelés célját az etikából, a módszereket és eszközöket a pszichológiából vezette le. A nevelés fő eszközének az oktatást tartotta, amely képessé teszi a növendékeket az engedelmesség és a hű alattvalói magatartás gyakorlására. Eszközei közt a drill, a tekintélyelv is helyet kapott. A tekintélyelvű pedagógiaval szemben pl. Eduard Claparède Gyermekpszichológia és kísérleti pedagógia c. könyvében azt fejtegeti, hogy a pedagógia feladata teleologikus jellegű, azaz a nevelési célok vizsgálata és meghatározása. „Az erkölcstanból, filozófiából, esztétikából, vallásból, szociológiából és politikából többé-kevésbé közeli vagy távoli ideálokat vesz át, melyek szerint a nevelő tevékenységet irányítani kell".
Weszely Ödön Bevezetés a neveléstudományba c. művében a pedagógiat szűkebb értelemben a nevelés elméletének, tágabb értelemben pedig a kultúra tudományának tartja, amely „nemcsak azt fogja vizsgálni, hogyan fejlődik az egyes ember testi és szellemi tekintetben, milyen irányban és milyen eszményképek felé kell ezt a fejlődést terelni, s hogyan lehet erre a fejlődésre a kívánatos befolyást gyakorolni, hanem vizsgálni fogja a kultúra lényegét, keletkezését és fejlődését egyénekben s társadalmakban, nemzeteknél és az emberiségnél". Prohászka Lajos megfogalmazásában külön tárgyalható az elméleti pedagógia és külön a gyakorlati pedagógia. Az ún. elméleti pedagógia „a nevelés problematikáját elvi alapon és rendszeres összefüggésben fejti ki. A pedagógia mint tudomány a maga egészében elméleti pedagógia, amely a nevelés tisztán gyakorlati kérdéseivel is mindenkor elvi megoldás alapján foglalkozik. A gyakorlati pedagógia pedig követhető tanácsokat ad a nevelőnek és oktatónak arra nézve, hogyan járjon el."
Fináczy Ernő Elméleti pedagógia c. művében kimutatja, hogy a nevelés egyetemes érvényű. A nevelésnek ugyanazon célokat kell követnie, mint amiket életcélul kitűztünk. „Azért vagyunk a földön, hogy magunkat az Isteneszmény mértéke szerint tökéletesítsük, közvetlenül nemzetünk, közvetve az emberiség javára." Ez az életcélunk, s ez az alapja a pedagógiának is. Hasonlóképpen a pedagógia világnézeti megalapozását, vallási kiindulópontját hangsúlyozza Schneller István pedagógiájának központi szervező elve a keresztény szeretet, a nevelés történetét és elméletét alapjában meghatározó erő pedig Jézus Krisztus.
Imre Sándor Neveléstan c. könyvében a pedagógiát a nevelés kérdéseivel rendszeresen foglalkozó tudomány-ként írja le, amelynek határozott tárgya a fejlődő ember és a közösség alakulása; központi gondolata az ember és az emberi közösség fejlődésére irányuló tervszerű hatás; kutatási köre kiterjed a nevelés-ügy egész területére. Nevezetesen: 1. a nevelés előzményeire; 2. a nevelés körülményeire; 3. a nevelés elé tűzhető célokra; 4. a nevelés eredményeinek elérésére; 5. a nevelés módjára és eszközeire.
Karácsony Sándor pedagógiája társaslélektani (szociálpszichológiai) alapokra épült, és több tudomány integrálásából született. Ebben a pedagógiában kulcsszerepe van a „másik ember"-nek. Minthogy az ember társas lény, a nevelés is „társasjáték", lényege a viszony, kapcsolat, amely a nevelő és a növendék közös tevékenységében nyilvánul meg.
A szakirodalomban a pedagógia mint önálló tudományág kialakulásában, illetve a pedagógia fogalma fejlődésében különböző fokozatokat különböztetnek meg. Az induktív-empirikus szakasz, külső megfigyelések, analógiák felhasználásával; történeti-genetikai szakasz, „kísérlet annak kifejtésére, amit a nevelés területén ezer év folyamán mondtak és csináltak", különböző gondolkodók megállapításainak összevetésével; spekulatív jellegű szakasz, amelybe beletartozik J. F. Herbart törekvése „a nevelés céljából levezetett egyoldalú ált. pedagógia kifejtésére". Külön lépcsőfokot képez a normatív-preskriptív pedagógia (pl. Friedrich Adolf Wilhelm Diesterweg pedagógiája), mely szerint a pedagógiai ráhatás eredményessége a nevelő energikusságától, következetességétől függ. Általános tudományfejlődési szakasz, amelyet pl. Konsztantyin Dimitrievics Usinszkij Az ember mint a nevelés tárgya: a pedagógiai antropológia tapasztalatai I. című műve reprezentál. Experimentális szakasz a XIX. sz. végétől, amelynek kiemelkedő képviselője Ernst Meumann.
A fejlődés legújabb lépcsőfoka a hipotetikus modell kialakítása, azaz napjainkban a pedagógia tárgya: a speciális célra hivatott nevelési rendszer funkcionálásának tervezése, alkalmazása, elemzése. A tudományos alapozás ellenére a mai napig találkozunk olyan felfogással is, mely szerint a pedagógia csak mesterség vagy művészet. Így a pedagógusnak gyakorlatilag a „mesterségbeli fogások" elsajátítására van csupán szüksége, vagy pedig művészi beleérző képesség, intuíció, egyéni nézetek jelentik a nevelés alapját.
A nevelésnek számos olyan összefüggése van, amit a pedagógia csak más tudományok ismeretanyagának felhasználásával tud vizsgálni. A pedagógia segédtudományai az ember fizikai és pszichikai fejlődésével, a fejlődés sajátosságaival, a fejlődést meghatározó, befolyásoló tényezőkkel és körülményekkel foglalkozó tudományágak. Így szoros kapcsolat van a pedagógia és az antropológia között. Ismerni kell a fejlődés biológiai alapjait, s ehhez szükségesek bizonyos örökléstani, genetikai, anatómiai, fiziológiai, orvostudományi, közegészségtani ismeretek.
A pedagógia interdiszciplináris, multidiszciplináris tudomány, amely nem egyszerűen átveszi a segédtudományok adatait, elveit, törvényszerűségeit, hanem integrálja, alkalmazza azokat mind elméleti következtetéseiben, mind gyakorlati, metodológiai megoldásaiban. Új pedagógiai tudományok jönnek létre. Ilyenek pl. a rendszerelméleti pedagógia, a nevelésfilozófia, nevelésszociológia, a fejlődéslélektan, neveléslélektan, a pedagógiai szociálpszichológia, a pedagógiai axiológia, a pedagógiai logika, a pedagógiai kibernetika, az összehasonlító pedagógia, az oktatásgazdaságtan, az iskolaegészségtan, az oktatástechnológia. Az új gyakorlati követelmények kielégítése érdekében a pedagógiában specializálódás és differenciálódás ment és megy végbe napjainkban is. A pedagógia egy-egy részterületére vonatkozóan különböző pedagógiai ágak jöttek létre. Ezekre jellemző, hogy vizsgálódásuk kiterjed más részterületek problematikájára is speciális szempontok alapján, ami biztosítja az adott kérdés sokoldalú feltárását.
A pedagógiai tudományágakat több szempont alapján csoportosíthatjuk. Így a pedagógia belső struktúrájának megfelelően: az általános pedagógia alapjai (bevezetés a pedagógiába); a nevelés elmélete és neveléstan; didaktika (oktatáselmélet); tantárgypedagógia (szakmódszertanok); neveléstörténet; iskolaszervezéstan; kísérleti pedagógia.
Külön csoportosíthatjuk azokat a pedagógiai ágakat, amelyek a nevelés színterére vonatkozóan alkotják meg elméleti ismeretrendszerüket. Ilyenek a családi nevelés pedagógiája; az ifjúsági szervezetek, öntevékeny civilszervezetek és csoportok pedagógiája; börtönpedagógia; katonapedagógia; a kollégiumi nevelés pedagógiája; nevelőotthoni pedagógia.
Lényeges csoportalkotó szempont az életkor, amelynek megfelelően van újszülött- és csecsemőkori pedagógia; óvodáskori pedagógia; az iskoláskor pedagógiája; ifjúkori pedagógia; a felsőoktatás pedagógiája; a felnőttoktatás és -nevelés pedagógiája (andragógia).
Külön csoportot képeznek a gyógypedagógiai ágak, amelyek a fizikailag, érzékszervileg vagy szellemileg sérült, akadályozott gyermekek, fiatalok és felnőttek nevelésével foglalkoznak. Így a szurdopedagógia a siketek, a tiflopedagógia a vakok, az oligofrénpedagógia (mely kifejezés ma már nem használatos) az értelmi fogyatékosok nevelésével foglalkozik, a beszédhibák javításának pedagógiája pedig a logopédia. Külön ágként jelentkezik a hátrányos helyzetű és veszélyeztetett gyermekek nevelésével foglalkozó pedagógia.
Csoportképző szempontként szerepelhet továbbá az alapvető pedagógiai feladatoknak megfelelő felépítés is, mint pl. az értelmi, érzelmi, erkölcsi, esztétikai, technológiai, testi nevelés pedagógiája.
A neveléstudomány fejlődése, integrálódása és differenciálódása nem lezárt. Új társadalmi igények, s ennek megfelelően új feladatok, tevékenységek és színterek kerülnek előtérbe.
Forrás: Pedagógiai Lexikon